Az előző részben a hazai, a horvát és a szlovén biciklis közlekedési lehetőségekről volt szó, a következőkben pedig a címben feltüntetett országok következnek. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ezen országok klafábban állnak hozzá a kérdéshez, a valóság azonban sokszor mást mutatott. Nézzük, mit érdemes tudni, ha, mondjuk Stupizza közelében, begurulunk Olaszföldre!

Az országban elég sokféle útszámozással találkozhatunk, kerékpáros szempontból hármat érdemes megjegyezni. A strada statale (SS) az állami országút, inkább kerülendő kategória, mi ezen belül másod- és harmadrendűeket teszteltünk; még a sokszámos verzió is forgalmas, van, hogy duplasávos, szalagkorlátos, de haladni persze szépen lehet rajta, és a rendőr se zavar le, ha nincs biciklitiltó-tábla. A strada provinciale (SP), a tartományi út, a forgalom-minőség-vonalvezetés talán legoptimálisabb kombinációja. A strada regionale (SR) magáért beszél és rövid hatótávolságú.

Estefelé érkeztünk meg Olaszországba, a lemenő nappal a forgalom is elenyészett. Másnap, a reggeli órákban, Udinéig nem is volt rossz az SS54, bár a reggeli csúcs egészen durva tud lenni még egy olasz viszonylatban nem nagy város agglomerációjában is. Udinében a bicikliutakat preferálják (más olasz városokban is zömében utakat, mint sávokat látni), saját felelősségre azért lehet választani az autóknak szánt sávokat is, főleg mert utóbbiakon kisebb az elkavarodás veszélye.

A splimbergo-i út egy regionális sztráda, sokadrendűsége azonban a legkevésbé sem hatotta meg az autósokat. Itt, északon, a nyári időszakban a forróság-forgalom-feszültséghez kedvünkre illeszthetünk egyéb ’f’ betűs szavakat, melyek elmélyítik ezt a hangulatot. A hőség elől a hegyekbe lehet menekülni, gondosan kiválasztott kis utakon pedig autóból is kevesebbet látunk – csak bírja a láb. A Passo Duranra is szuper út vezet, már aszfaltügyileg.

Azzal, hogy Agordóból lejöttünk (itt változott a terv, lásd: korábbi bejegyzések), a hőmérséklet emelkedett, a települések nagyobbak lettek, kocsisorok nőttek a sztrádákon. Az SP37 csodálatosan kellemetlen volt Arsiébe. Az SS47 meg olyan, mint egy autópálya a völgyben, így arról, nyomasztó volta miatt, néhány km után letértünk; egyébként Trentóba be sem tudtunk volna menni ezen. Trentóról volt már szó korábban, a kijutásról is, nos igen, e nagyon sűrűn lakott részeken nem meglepő a temérdek autó, kiváltképp nehézkes kikeveredni ezekből a városokból.

Arról is írtam, hogy egynémely letiltás komoly kaptatót hoz magával, ami nem várt kellemetlenséget jelenthet, olykor viszont tiltás nélkül is érdemesnek találjuk messze elkerülni az országutakat. És van olyan, amikor a tiltás olyan ostoba, hogy megfontolandó, nem-e másként értelmezzük az adott szituációt. A Comói-tó nyugati partján a harmadrendű út (SS340) végeláthatatlan gépjárműszalaggal bír, Dongotól pedig jönnek az alagutak (nem mintha nem lenne mindenhol az Alpokban), a bicikliseknek ’izgalmas’ kerülőkkel (az viszont helyi specialitás). Azért a települést követő első nagy alagutat, annak hossza és kocsitelítettsége miatt, én nem ajánlom, mert annyira nem jó móka.

Tényleg, volt egy kis Svájc, Lugano, de az annyira villámlátogatás, hogy az ebédet már Olaszországban ültem, holott tízórai-időben még meglehetős távolságban tekertem a határtól.

Volt szerencsém a Pó-síksághoz, ez a legegyszerűbb útvonal Alpe d’Huez felé, a lankásodó tájjal járó, a fentebb említett dolgok mellett még unalmas is tud lenni. Tájékozódni könnyű, eltévedni azért el lehet, a kinézett településeknél mindig a fontosabb útra vezet az infótábla. Sok tartományi út szövi be az alföldi tájat, amiket vasárnap reggelente számtalan országútis rajz körül, ez a jelenség viszont szuper!

Olaszország északi része nagyon sűrűn lakott, igen fejlett, ennek okán előfordul, hogy körülményes a biciklis közlekedés. Bármennyire is szeretik ott a kétkerekű járműveket, azokkal igen komoly alkalmazkodós játékot kell játszani a négykerekűek világában az érvényesüléshez.

Franciaországban nem tekertem sokat, az N94 (route nationale: országos főút) a maga szerpentines megjelenéséből adódóan nem telített autókkal, Brianconig, majd onnan vissza, teljesen életképesnek mutatkozott. E határtól az országba bevezető főút, akárcsak az olasz SS54, kitüntetett sorszámozását inkább fekvésének köszönheti. A D1091 vezetett Le Bourg d’Oisansba, és visz tovább Grenoble városába. Ez az úttípus, ún. départementale, azaz megyei út, leginkább az ilyeneket érdemes keresni kerékpárral. Tetszett, hogy a Lautaretre menet számoltak a biciklisekkel, én így a D1091-et egy nem felrajzolt, de biciklisávval egészített útnak veszem.

Tehát: az útminőség e két országban, vagy Svájccal legyen három, nagyon helyénvaló, még a magas hegyeken is rendre jó állapotú, ezzel együtt viszont, sokszor, az alpesi levegő helyett meg kell elégednünk a kipufogógázzal kevert eleggyel. Ha nem sietünk, vagy nem az a cél, hogy átszeljük az Alpokat, akkor érdemes kis hegyi utakat kiválasztani, ha pedig az átjutás a cél, akkor bizony sok-sok autóra lehet számítani. Azért az átszelést kétszer is gondoljuk át!