Megoszlanak a vélemények a kerékpárutak mellett és ellen, aki egy valamivel hosszabb biciklitúrán vett már részt életében, többnyire az utóbbiak táborát erősíti. Amennyiben a kerékpárral valamilyen távoli célhoz tekerünk, akkor nem biztos, hogy folyamatos kerülőkkel, feleslegesnek minősülő mászásokkal tervezünk, hanem egy viszonylag ’haladós’ úton szeretnénk menni. Oké, vannak olyan helyek, ahol éppen a kiépített kerékpárúton a legjobb a tekerés, némely folyóvölgyi, tókörüli út a forgalomtól elzárt keskeny aszfaltcsíkon a legélvezetesebb, de ez esetben az utunk inkább magáról a bicikliútra szervezett túráról szól, mintsem például egy transzalpok menésről.

Kiveszőben, ha volt egyáltalán a szemlélet, miszerint a biciklizés igenis egy közlekedési forma. Eljárunk az iskolába, dolgozni, egy közeli látnivalót megnézni ünnepnapon, ahová vezet bicikliút, de Szeged környékéről már például Pestre, vagy Pécsre is macera eljutni, sőt majdhogynem lehetetlen szabályszerűen, maximum, ha már az odaút kilométer mennyisége is egy laza oda-visszának felel meg. Vagyis a bicikli összességében egy kisegítőjármű, amit a kerékpáros biztonsága érdekében elvarázsolt (nem varázslatos) kis járatokra, vagy utas kátyúkra (hasznos útfelület nagysága közelebb a nullához, mint az egészen kiválóhoz), jobb esetben is sokadrangú bekötőkre kötnek be. És lehet persze kockáztatni, vállalkozni, ha már úgyis országúti, vagy ahhoz hasonló az ember bringája.

A Sur le Tour nem lett maradéktalanul megtervezve, de azért a street view-val lehetett kukucskálni, milyen minőségű, forgalmú sztrádák vezetnek arrafelé, és kezdésnek Bácskán nem csak az 55-ös az egyetlen út, de azért egy szakaszt mindenképpen érdemes letolni rajta. Kiderül az is, hogy a forgalom miatt érdemes elkerülni még a másodrendű olasz utakat is, aztán meg sokszor inkább azon megy a tempózás, mert ott húzódik a völgy. A nevetséges rész meg ott van, amikor az országútisok kerékpárúton kerülik nagy ívben a család apraja-nagyját, olykor pedig minket, túrázókat, mert csak azon mehetnek be ők is a városba.

A magyar utakkal odafelé nem volt különösebb gond, egy-két tiltás, ringatós zakatolás kis tételben, komp és már a villányi rész, ami meg rendben is van. A szigetvári opció, barcsi határátkeléssel, valamivel gyorsabb, de a minőség-forgalom torzó egy esetleges pécsi vesződéssel, szóval tényleg érdemes inkább délebbre tartani, ha a horvát határon szeretnénk átjutni.  

Visszafelé Berzence és onnantól többnyire igazán vacak lehetőségek. Kátyúszlalom, ügetés, ostoba tiltások. A Kaposvárt megelőző útjavításnál (munkások nélküli félig lemart sáv) csak a városon belüli rész súlyosabb, sokszori tiltó tábla, miközben botrányos bicikliút fut a külváros felé. Csak egy kiragadott példa a hazai viszonyokból, nem hinném, hogy a különösebb részletezésre szorul a szitu.

Horvátország jól indult - leszámítva a szelet -, de a dombvidéki kitérőinken azért voltak elég rossz minőségű utacskák, Zágráb előtt meg valami hihetetlen keresztbe repedezett borzalom. A város korrekt, lehet suhanni, a kijutás nem olyan vészes, utána nem sokkal pedig már ugye Szlovénia kezdődik.

A visszaúton, a nagyon északi országrészben több volt a gyengébb út, ahol viszont újították a felületet, ott szélesebbre csinálták, elég tágra a kétoldali biciklisávnak. Riszpekt érte, ez elég felvilágosult gondolkodás! Települések között is működik a biciklisáv, haladni is lehet, a minőség is jó, a záróvonal pedig ad valami biztonságérzetet a forgalmas sztrádákon is.

Összességében (abból, amit tapasztaltam, elsőrendű utat nem próbáltunk), a másodrendűek, Zágráb környezetét nem számítva, használhatóaknak bizonyultak biciklivel. Az útfelújítási módi nagyon szimpatikus, ahová viszont nem jutott friss bazalt, ott a magasabb rendűeknél is találni necces dolgokat. A kisebb rendűség velejárója pedig az egyre rongáltabb szakaszok, sok helyen hazánkbéli viszonyokra lehet számítani.

Szlovéniában már látszik, hogy több a pénz, simább az aszfalt, viszont ott a sávok helyett a bicikliutakat erőltetik, ami olyan felesleges luxus, de csak külcsín, igazán értelmetlen a békés utak mellett vörösre festett monstrumokat felépíteni. Mert valahol ott is pénzek mennek el erre a pszeudo-biztonsági rendszerre. Az ilyen módszer azonban kevésbé problémás, mint a visszaúton, mikor Celjénél egy nagyon zavaró állapotot festett a városkép. Érthetetlen módon le kellett mennem e nem túl nagy városba vezető útról, egy kacskaringós, rosszul kitáblázott szervizútra, onnan meg kószálással egy pocsék bicikliútra (egyetlen lehetőség a városba) keveredtem. Rendkívül agyzsibbasztó megoldás.

A másodrendű utak itt is használhatóak, a celjei affért leszámítva nem jellemző a tiltás az útról, a hosszabb számozásúak működőképesek, kevesebb a hiba - azért akad -, mint a magyar és horvát oldalakon, de sok volt a várakoztatós útfelújítás (egy sávon megy a munka sok száz méteren), ami munkanapokon okoz némi torlódást.  

Magyarország, Horvátország és Szlovénia nem nagy országok, szerencsénkre velejárójuk a kisebb forgalom. Vannak bőven autók, így is több a kelleténél, de például Olaszországhoz, Franciaországhoz képest sokkal komfortosabb a helyzet. Annak a szemléletnek szükségszerű elterjednie, ami kerékpársávokkal ellátott országutakat építtet, ami nem veszi ki a biciklit a forgalomból és száműzi olykor (nálunk sokszor), kötelezően, bóvli valamikre. A még 'nyugatabbi' autómennyiség a legkevésbé sem követendő példa, a következő részben (Olaszország, Franciaország biciklis közlekedési viszonyai) láthatjuk majd mennyire szenvedős sokszor egy bicajosnak áttekernie városokról városokon.