A pénteki hazaindulás elég lendületesen indult tehát, szombatra harminc km se maradt a torinoi vasútállomásig. Beterveztem némi vonatozást a hazaútra, amikor odafelé Torinoban eltöltöttem egy kis időt, egy délelőtti sétán érdeklődtem is, mi a helyzet a nemzetközi vonatok árszabásánál. Azon a hétfőn közölték velem, hogy nemzetközi jegyet maximum utazási irodánál adnak, ahol is pedig kiderült, hogy kerékpárjeggyel ők nem szolgálnak. A legolcsóbb opció Pestig Milánótól 107 euró lett volna, de erre még rájön a Torino-Milánó, meg a bicajosjegy; ha egyáltalán lehet biciklit szállítani azokon a vonatokon.

Szóval Torino, egy héten belül másodjára, szombat délelőtt. Lehetett volna más irányba is tekerni, de biztosabbnak láttam ezt az utat, mint Svájcon keresztülvonatozni, meg akkor Ausztria… Segítőkész, angolul jól beszélő személyzetis bepötyögte az automatába a bicikliszállítást, majd a nagyon egyszerű rendszeren megvettem magamnak a milánói jegyet. Egyelőre Milánó, onnan még majd kitalálom, gondoltam ekkor. A kerékpárszállítás a személy- (regionale), meg a gyorsvonatokon (regionale veloce) működik, érvényesítéstől számolva 24 órán keresztül lehet utaztatni a kétkerekűt, mindössze 3,5 euróért. Érvényesíteni a peronon kell, az automata csak jegytípust ad ki, de nem konkrét járatra.

A milánói vonaton a hátrányos helyzetűeket (így aztán a megpakolt bicikliket pakolászókat is) segítő srác, a társalgás közepette, még az egyik szendvicsét is felajánlotta. A jegy nem sokkal rúgott 11 euró fölé, ami Veronáig is hasonló árfekvéssel bírt. Kissé tortúra az átszállás, a vontatott haladás, ellenben egészen olcsó közlekedési forma. Milánóban már biztossá vált, hogy Vicenza tutira képben lesz, és az esetleges jó átszállási lehetőségekkel Udine a célállomás.
Veronából Vicenza, onnan pedig Treviso. A bicikliszállítás változó kondíciók mellett történt, míg az elején ragaszkodtak a biciklikeréknél (esetemben első csomagtartónál) rögzített állított helyzeten, utána - a lehetőségek is korlátozták - már csomagosan utaztattam a kerékpárt. Olykor könnyedén, más esetekben viszont nehézkesen, csak csomaglepakolással lehetett felvinni a bicajt; volt olyan, hogy nem is akadt külön bicikliszállító, ami a kalauz szerint nem probléma (felőlem akkor meg mégúgy sem). Szóval nincs egy általános recept, főleg a nem egyforma szerelvények miatt, hogyan szállítsuk a biciklit Olaszországban, azonban a kalauz többnyire türelmes, segítőkész és beszél angolul, ha a helyzet megkívánja. És adnak arra, hogy a női kalauzok szépek is legyenek és kedvesek, ami szintén pozitívum.

Az olasz vonatoknál is simán lehet késés, a korábbi trevisoi vonatot úgy értem el, hogy már több, mint fél óra késésben volt. Egyébként sűrűn járnak, de nekem ekkor már a szálláson is kellett gondolkodnom, lévén esteledett. Ezen a vonaton arrébb is rakatták a cuccaim, mert sikerült olyan helyet választanom, hogy a kalauz gyakorlatilag a mozdonyba szorult. Pikk pakk arrébb is került.
Este egy jó pizza, egy korsó sör, szuper kiszolgálás. Vízutántöltés, szálláskeresés. Úgy döntöttem, hogy Trevisot nem hagyom el, ha nem muszáj, a családi házak gyűrűjében találtam egy erdős-füves rétet, gazdakerttel, az ajzat egyenletes volt és a fű rövid, a városközpont tízpercnyi tekerésre.

Másnap már 6 óra előtt, a szemerkélő esőben, közelítettem a vasútállomást. A kerékpárszállításra váltott jegyem még érvényes volt, a késlekedő vonatot a már málladozó, vékony felhőréteg alatt vártam, készenlétben a kerékpárral. Mikor befut, gyorsan kell dönteni, hogy előre, vagy hátra megyek, itt éppen hátul volt a transzport. Sietős léptekkel a hajnali utazók kavalkádjában.
Opció lett volna a 'bringaakasztásra', de működőképes a kikötés is, hely volt rá bőven, így megadatott a szabad választás lehetősége.

A szerelvény nyolc körül befutott az udinei állomásra, a hurcolkodás után már egy helyi bárban töltöttem a telefont és lakmároztam, öltöztem át a biciklis szerkóba. Összesen 43,25 eurót fizettem a bő 500 km-en (biciklivel ez jóval több kilométer lett volna), ami azért nem rossz. Hagyni kell időt, nem kapkodni, és akkor valami ehhez hasonló ár-időtartamkép rajzolódik ki. Biztosan lehetett volna rajta gyorsítani egy kicsit, talán még faragni is az árból, de nem valószínű, hogy túl sokat. Innen meg már ment a tekerés, ugye, az előző bejegyzésben arról részletesen beszámoltam.

Ekképpen zajlott a vonatozással megspékelt út a 100. Tour de France-ra. A következő bejegyzésben beszámolok, hogy miért is tekertem ennyit, hogy milyen volt élőben látni e legendás versenyt és az azt övező mesés kavalkádot!